Macaronmánia

Az egész úgy kezdődött, hogy elhatároztuk, megtanulunk macaront sütni. Piszke vette is a fáradtságot és beavatott a nagy rejtélybe, Niki pedig biztosította a konyhát. Még akkor is remek lett volna a buli, ha egyáltalán nem sikerülnek a makik, de azok bizony mind remekül tudták a dolgukat, szép kis lábakat növesztgettek és nem repedtek szét. A bizonyság erre itt látható.

Azt hiszem, soha nem folytattam volna a kísérletezést, ha nem kapok egy kiló mandulalisztet a következő héten Líviától. Innentől a kocka el is lett vetve...
Hogy a léc kellően magas legyen, nekiálltam csokoládés macaront sütni (állítólag ez a legnehezebb) Aran receptje alapján. A masszát túlkevertem, kis lapos tallérok maradtak a sütés után a lemezen (azért elfogyott).
Ekkor elolvastam Pierre Hermé leírásást, majd David Lebovitzét is arról, hogyan sütött egy délután 7 tepsi macaront, hogy rájöjjön a titok nyitjára. Amúgy is kedvelem a pasi receptjeit, úgy döntöttem követem a leírását, csak egy kicsit változtattam az arányokon, lévén nekem nem friss, hanem egy-két napos fehérjéim voltak készenlétben.

Az eredmény minden várakozást felülmúlt, rögtön körbe is küldtem a baráti körnek ezt a fényképet.
Persze teszteltem a Piszkétől tanultakat is, kevertem egy zöld teás adagot is, melynek egyik fele remekül, a másik viszont tragikusan sikerült...
Ekkor már nagyon evett a fene, így újra kavartam egy csokis masszát friss tojásfehérjéből, maximálisan követve Chez David leírását: az eredmény egy tepsi kissé repedezett csokis puszedli, talpak nélkül.

Szóval itt állok vegyes tapasztalatokkal. Érzem, hogy nem sok választ el a titok nyitjától, de egyelőre felfüggesztettem a kísérletezést, amíg meg nem érkezik a szakirodalom :-D